Nemes Jeles László új filmje esztétikailag a Saul fia és a Napszállta között helyezkedik el, félúton. Az Árva önéletrajzi, lírai mű, amely a narratív történetmesélésre épít: nem annyira absztrakt, mint a Saul, de nem is használ annyi zsánerelemet, mint a Napszállta; meghagy és átemel minden építő hagyományt az előző két filmből. Nem játszik líraian a fókusszal, de megteremti a jelenetek erős atmoszféráját.
A forradalom után fél évvel járunk, az 1950-es évek leharcolt Budapestjén. A kiskamasz Andor édesapját a második világháború alatt elhurcolták – nem tudni, él-e –, édesanyjával ketten igyekeznek boldogulni. Az apátlanságba lehetetlen belenyugodni: a fiú nap mint nap lemegy a bérház alagsorába, és a kazánnak meséli el a fontos történéseket: „Tisztelt uram, kedves apám!”
A rétegzettség, az aktív kérdezés és a realizáció filmje az Árva.
Folyton megbújunk: egy üregben, egy betört ablaküveg mögött, párás kirakatokban; a kamera-szemen keresztül, állandóan csak valamin keresztül látunk. A rendező ezáltal elengedi a teljes, objektív kép megformálását a korról, ugyanakkor megteremt egy szubjektív, érzelemközpontú elmesélést.
A levegőben ott van az állandó nélkülözés, ahogy a megtorlás sötét korszakában egyre elviselhetetlenebbé vált az élet. A film Andor távozásával indít az árvaházból, a történet egészében rendeződni szeretnének a család dolgai. Kérdés, hogy van-e erre lehetőség; jó úton haladnak-e efelé a szereplők? Hiszen a kilátástalanság mindig leszűkíti a perspektíva terét. Hiába a vágy a dolgok rendezésére, a forradalom időszaka mindenkiben aktívan munkál. Még nem hegedtek be a sebek, nem gyógyulhatott be semmi. Nemcsak személyes tragédiák veszik körül anyát és fiát, hanem az egyén rendszer általi ellehetetlenítése is. Egyszerre van jelen egy mélyen személyes és egy kollektív perspektíva, és a történet egyik szempontból sem akar rendeződni.
Andornak először megteremtik, majd széttapossák az identitását.
A vehemencia, amivel édesapja küzdött, megszilárdítja a gyermeki gerincet. De mivel ezt nem ő tapasztalta meg, hanem édesanyja építette fel számára apja emlékezetét, akármikor el is veheti azt tőle, szabadon formálhatja annak karakterét – csak egy gyermek fog beleroppanni.
Ahogy megteremtették, idővel úgy is törik meg az ellenálló identitást. Meglátja édesanyját egy köpcös hentes társaságában, akiről nemsokára kiderül, hogy vér szerinti édesapja. „Ő nem az apám.” „Amióta ezt ismételgeted, egyre inkább hasonlítasz rá.” Nemes Jeles filmje hitelesen modellezi azt, mik a történelem átpolitizálódásának buktatói. Az árvának így csak addig lehet identitása, míg elhiszi azt, amit múltjáról állítanak. De ha egyik napról a másikra képes változni az igazság, abba nemcsak a felnőttek, a gyermekek is beleroppannak.
Az árvaság nem csupán meghatározás vagy családi körülmény: idővel Andor fő ismertetőjegyévé válik.
Mintha a saját keresztneve lenne, úgy hordozza benne teljes lényét. Az Árva a gangok, az ácsolt vaskapuk, a kandeláberek sárgájának filmje. Erdély Mátyás kiváló operatőri munkát végzett, a film vizuális világát a celluloid anyagszerűsége jellemzi. A sikátorok penészfoltjaiban új árnyalatok bukkannak elő, minden képkockán érezni a veszélyt: nincs a főszereplőnknek szabad mozgástere, bármelyik pillanatban igazoltathatják. Közben a lírai képek megteremtik azt a bensőséges érzetet is, milyen gyereknek lenni. Hiába az elnyomó diktatúra – leszűkített vélemény- és szabadságtér –, Andor nézőpontjából mégis izgalmassá válik kamaszkorának Budapestje. A film képei az Eldorádót, a Megáll az időt, a Szerencsés Dánielt idézik.
Nincs sikátor, tükröződés, páragőz, amit ne építettek volna be szervesen a film vizualitásába. Ez egyszerre gazdagítja és mélyíti az élményt: egy olyan megközelítést tesz lehetővé, ami elsősorban érzékenységre és nem produkciós költségvetésre utal. A látványtervezővel karöltve, Nemes Jeles és Erdély a megfigyelés érzékenységét adták a felvázolt jelenetekhez. Izgalmas megfigyelni a parányi részleteket: a történet előrehaladtával hogyan válik egyre rongyosabbá a főszereplő, és minél inkább felelősségre vonható, annál piszkosabb az árva. Amikor Andor fegyvert talál és véletlenül elsüti, egyszerre feszül meg a teste az izgatottságtól és a félelemtől; mekkora erő, de mi van, ha lelőtt valakit?
Berend, a mostohaapa személye üde színfolt a már megszokott történelmi filmes karakterek között.
Grégory Gadebois megjelenésével, modorával izgalmas kontrasztot teremt a megalkotott korban, karakterének naturalizmusa (kissé Eperjes Monoriját is felelevenítve) kiemeli őt a rekonstruált korból. Míg a főszereplő, Barabás Bojtorján játéka pont attól működik, hogy sokszor túlzó és vehemens (pont, mint egy gyerek), addig Gadebois alakítása izgalmasan játszik a nézői szimpátiával: egyszerre érezzük a gyermeki túlreagálást személyével kapcsolatban, de a karakter veszélyességét is. Soha nem kapunk egyszerű válaszokat, Nemes Jeles erős bevonódottságot vár el a nézőtől, amit a film képi világa és színészi alakításai is elősegítenek.
Andorral egyedül a néző szimpatizál. A film világában ugyan akadnak támogatói, de mindenki el van foglalva saját tragédiáival; problémáiban senki sem segít, nem emelik ki őt. Egyedüllétében szélsőséges megoldásokra talál. Mindenkit mozgatnak a traumái: a barátságos játszótárs bátyja „ellenforradalmár”, Berend fia fogyatékkal élő, ami apját megtöri, az édesanyja rossz helyen kapott menedéket a nehéz időkben.
Ahogy az utcákon sincs rend, úgy mocskolja be a karaktereket is az állandó por, akik ezáltal nem könnyen körülhatárolhatók,
nem válnak el élesen a környezetüktől. Minden karakternek saját kellékei vannak, amelyek hangsúlyozzák ismertetőjegyeiket, és amelyek által ikonikussá válnak. A mostohaapa oldalkocsis motorkerékpárja (zörejével mintha egy külön hangtér teremtené meg a zömök, kellemetlen és erőszakos ember izgalmas érzetét), hentesszerszámai és a fél disznó, amit ajándékba visz a zsidó családnak, mind tűpontosan építik karakterét. Ide tartozik Andor ikonikus, gombos, kockás felsőruhája, ami egyre inkább összemaszatolódik, valamint az édesanya kimért, de egyszerű egyberuhái.
Többször mágikusnak érződő jelenetek gazdagítják a film szövetét. Az Andor régi édesapját ismerő bohócok, mutatványosok jelenléte izgalmas absztrakciót kölcsönöz a kiélezett szituációknak, amelyekről eszünkbe jut Fellini Országútonja és 8 és ½-je vagy David Lynch Club Silencio-jelenete a Mulholland Drive-ból. A tipikus felnövéstörténet stációi és a lírai absztrakció keveredik. Az alkohollal és a cigarettával való első próbálkozás is teljesen más élménnyé válik azáltal, ha vélt édesapád barátai vesznek körül színpadi jelmezekben.
A sírva vigadás egy másik szintje ez: tényleges bohócokat kreál az ellenállókból.
Léggömböket látunk a kirakatok tükröződésében elrepülni, és egy fiút, aki súlyos válságba kerül. A film ezekkel a jelenetekkel oldja és egyben árnyalja a korszellemet: a mágikus realizmus érzetével bíró beállítások a gyermekkor, míg az igazoltatás és „bemocskolódás” képsorai a felnőtt nézőpontokat képzik meg.
Nemes Jelesben mindig is lehetett értékelni bátorságát – akár a Saul fiában, akár az Árvában felvetett végső dilemmára gondolunk. Képes áldozatokat hozni, melyek hitelesítik legjobb történeteit. A forradalmár fiú halála is egy olyan tragédia, amit a nézőnek muszáj magával vinnie. Nem hagyja meg Andort morálisan feddhetetlen karakternek, aki a környezetének és korának lenne kiszolgáltatottja. Bemocskolja kissé – pont azzal, hogy dühe értelmetlen áldozatot követel. Nemes Jeles filmjében – talán pont ez hiányzott a Napszálltából – a szereplők valós felelősséggel bírnak, nem pusztán típuskarakterek.
Az anya boldogulni akar, de valóban jobb így, hogy teljes a család?
Az apa beilleszkedni vágyik, de képtelen saját magát, alkoholizmusát és erőszakosságát hátrahagyva új életet kezdeni. Andornak kitépik a gerincét: ő igazságot szeretne, ami elérhetetlen marad.
A film vége is ezt a komplex viszonyrendszert árnyalja tovább, és mutat rá a családi konfliktusok állandóságára. A Körhinta vége óta tudjuk, hogy nem kell minden felmerülő feszültséget kihasználni: elég, ha a döntés feszültségét beépítjük a filmbe. Így az energia velünk marad, de az adott jelenet sem válik túlzóvá.
Nemes Jeles kimért, megfontolt, nem markol többet a szükségesnél.
De a befejezés – bárhogy is döntsön Andor – mindenképpen tragédia marad. Vagy gyors és visszafordíthatatlan, vagy lassú, kegyetlen és nagy áldozatok árán gyógyítható.
Árva, 2025. Rendezte: Nemes Jeles László. Írta: Nemes Jeles László, Clara Royer. Szereplők: Barabás Bojtorján, Waskovics Andrea, Grégory Gadebois. Forgalmazza: Mozinet
Az Árva a Magyar Filmadatázison.
